Néhány csalódás és egy tragikusan végződő kapcsolat után, időnként rám tör a töprengés és a kétely, hogy vajon létezik-e még igaz szerelem? Meddig tart az „örök” eskü és hányszor mondjuk ki vagy hazudjuk el „SZERETLEK”, anélkül, hogy belegondolnánk, milyen hatalmas ereje van ennek az egyetlen szónak…
AVAGY MEDDIG IS ÉL EGY SZERELEM…
Barátnőm váratlan látogatása, kétségbeesett mégis dühös kifakadása, párja viselkedése megint csak arra késztetett, hogy elgondozzak hogyan is szövődnek új, romantikus szerelmek és miért végződik a nagyrészük lángoló gyűlölettel, könnyekkel, fájdalommal, esetleg a másik megalázásával avagy szürke közönnyel. Talán a mai rohanó világnak is betudható, mert ilyenkor eszembe jutnak nagyanyáink és nagyapáink, akik akár 50-60 évig is együtt, szeretetben és összetartozásban élték le Életüket. Miért jutottunk idáig, hogy ez a szó már szinte semmit nem jelent, miért nem tiszteljük egymást többé..?
Hilda elmondta, hogy Zoltán, akivel már közel három éve él párkapcsolatban, ismételten a legintimebb magánszférájában kutakodott, kémkedett utána, titokban átnézte mobiltelefonjában az ismerősök és hívások listáját, különösképpen a férfinevekre vonatkozóan. Néhányat fel is hívott közülük, hogy milyen kapcsolatban vannak egymással és barátnőmet szintúgy felelősségre vonta, megfenyegette, olyan igazi féltékenységi jelenetet produkálva. Az is kiderült, hogy a férfi már a pénzét is többször kivette táskájából, mikor Hilda ezt nem látta és csak utólag tűnt fel neki.
Eddig nem tudtam, hogy hasonló esetek már többször is előfordultak együttlétük során. Véleményemet kérdezte, de úgy éreztem, nem tudok jó tanáccsal szolgálni és talán meg is bántanám, ha elmondanám mit gondolok az egészről. Én is voltam már szerelmes, és tudom, hogy ilyenkor milyen nehéz bármit is mondani…
Szavak nélkül bámultam a földre, majd Hilda tekintetét fürkésztem.
Arra kért, hogy legalább egy éjszakát nálam aludhasson, mert a szakítás gondolata foglalkoztatja. Természetesen felajánlottam segítségem, de kicsit zavarban is voltam, mert nem akartam befolyásolni.
Kiléptem a szobából és a konyhában kávét készítettem, amit néhány gyümölcsös süti társaságában szerettem volna feltálalni, hogy jobb kedvre derítsem, – mikor megszólalt Hilda telefonja.
Furcsa érzés futott át rajtam, próbáltam nem odafigyelni. Néhány perc múltán barátnőm zavartan elnézést kért tőlem,- úgy döntött visszamegy Zoltánhoz. Megköszönte megértésemet, miközben szinte búcsúzás nélkül elviharzott.
Egy ideig értetlenül álltam a szoba közepén, nem tudtam eldönteni, hogy Hildának van-e igaza, aki sokadik alkalommal „szerelemből” ismét megbocsát Zoltánnak, vagy nekem aki szerint Zoltán nyilvánvalóan sosem fog megváltozni.
De számít-e ilyenkor egyáltalán, hogy kinek van igaza, hiszen hiába vannak ész érvek, ilyenkor ez nem működik. Eltekintve persze az olyan kapcsolatokat, ahol érzések nélkül, megszokásból, kényelemből vagy valamilyen érdek hatására élünk együtt valakivel. És bár az ilyen jellegű kapcsolatokat egyáltalán nem tudom átérezni, sem pedig ítélkezni nem az én dolgom, csak annyit mondhatok, hogy mindenkinek a maga választása. Ha nem tudom szeretni és tisztelni a társamat, ez számomra elég ok, hogy ne folytassam.
Bármennyire is vágyunk egy társ után, – hiszen nem arra születtünk, hogy egyedül éljük le kis Életünket ezen a Világon,- talán mégis jobb választás, ha az önsajnálat és magunk hibáztatása helyett kihasználjuk a szabadságunkat. Nem hiszem, hogy jobb lenne egy olyan kapcsolatban maradni, ami már nem igazán működik, vagy ahol gyakorlatilag magányosabbak vagyunk, mintha egyedül élveznénk az Életet. Az biztos, hogy ez sosem volt egyszerű, mert a szív nem az,- de csak akkor ha őszinte érzésekről van szó.
Így tehát továbbra is keresem a választ tudatlanságomra: meddig lehet a szerelem nevében megaláztatni magunkat, elviselni a közönyt és az „el,- és megjátszott” öleléseket vagy csókokat,- vagy csak én látom az egészet túl szigorúan…
“Fekete románc” bejegyzéshez 173 hozzászólás
Hozzászólások lehetősége itt nem engedélyezett.